2018. december 31.
Dr. Zsarnóczay Ádám 2017-ben, a Cholnoky Tamás által alapított Dr. Korányi Imre ösztöndíj nyerteseként jutott ki a Stanford Egyetemre – ahol jelenleg már posztdoktorként vesz részt egy öt éves projektben. Ádám elmondja, miért pont a Stanfordot választotta, miért nem keresett állást az ösztöndíjprogram ideje alatt, és hogyan lett utána mégis kutató az egyetemen. Emellett mesél a Szilícium-völgybeli hétköznapokról is. Interjú.
Tóth Flóra: Tavaly nyerted el a 10 hónapos Dr. Korányi Imre Ösztöndíjat, így a néhány héttel ezelőtt elhunyt Cholnoky Tamás támogatásával egy éven át tanulhattál az USÁ-ban. Ez mit takar pontosan?
Zsarnóczay Ádám: A Korányi Ösztöndíj egyik különlegessége szerintem az, hogy a téma és a témavezető professzor tekintetében is teljes szabadságot ad az ösztöndíjas kezébe. Ez egy nagyszerű lehetőség és egyben nagy felelősség is. A korábbi Korányi ösztöndíjasok kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhetően ma már gyakorlatilag szabadon választhat az ösztöndíjas az USA nagy egyetemein kutató professzorok közül; a választott kutató jó eséllyel szívesen látja majd egy évre a kutatócsoportjában. A 10 hónapos ottlét alapvetően úgy szokott működni, hogy az ösztöndíjas kilenc hónapon át kutat, majd az utolsó egy hónap egy egyetemi körutazás, ahol a hallgató végig látogathat körülbelül egy tucat általa választott egyetemet. Ebben azért az is benne van, hogy kicsit körül lehet nézni az USÁ-ban. Mivel engem már az ösztöndíj-program alatt felvettek egy nagyobb projektbe, ez a körutazás elmaradt. Kicsit átstrukturáltuk a dolgokat, és én nem egyben látogatom végig a tervezett célpontokat, hanem egyesével, ahogy az időmbe belefér. Az egyik ilyen utazás alkalmával terveztem meglátogatni Cholnoky Tamást, bíztam benne, hogy találkozhatok vele és elmondhatom neki, hogy mennyire sokat jelentett nekem ez az ösztöndíj. Sajnálom, hogy ezt most már biztosan nem tehetem meg. Az vigasztal, hogy a gyermekei révén azért mindig követte, hogy mi történik az ösztöndíjasaival, így biztosan tisztában volt azzal is, hogy mennyire jól érezzük magunkat. Október elején Cholnoky úr lánya, Lisa és a családja Palo Altóban jártak és a feleségemmel velük vacsoráztunk. Igazán jól éreztük magunkat, és az a tervünk, hogy jövőre, ha majd a keleti parti egyetemeken járok, újra találkozunk.
TF: Hogyan nyerted el magát az ösztöndíjat, és miért pont a Stanfordot választottad?
ZSÁ: Maga az ösztöndíj meghívásos, tehát akit felkérnek, az lead egy kutatási tervet, ami alapján egy bizottság dönt, amelynek tagja Lisa is. A terv elsősorban a tervezett kutatási témát tartalmazta, illetve azt, hogy ezt a témát kik kutatják, és miért lenne érdemes az USÁ-ban foglalkozni vele. A konkrét egyetemet később, az ösztöndíj elnyerése után választottam ki. A téma, ami engem érdekelt már akkor is, a számítási eredményekben rejlő bizonytalanság számszerűsítése. Ha valamit számítógépes szimulációval vizsgálunk, akkor nem elég meghatározni az eredményt, az is nagyon fontos, hogy ennek mekkora a bizonytalansága, mennyire módosul, ha változtatunk a bemeneti paramétereken vagy a modellezési rendszeren. A doktorim után kezdtem el erre a témára fókuszálni, és ebben szerettem volna elmélyülni. Mivel már foglalkoztam a témával, tudtam, hogy kik azok, akik úttörőnek számítanak a területen. Megnéztem, hogy melyik egyetemen vannak, és azt is, hogy mennyire leterheltek, vagyis inkább azt, hogy mennyire terhelhetők, mert volt olyan idős professzor, aki például már nem vállalt tanítványokat. Mindenképpen olyan emberhez szerettem volna kijönni, aki tud rám időt szánni. Csináltam egy alapos szakirodalom kutatást, és beszéltem olyan emberekkel, akik ebben a témában kutatnak, így végül született egy rövid lista a szakmai érvek alapján. Ezek után azt néztem meg, hogy hol élnék szívesen, hiszen ha szakmailag minden lehetőség egyformán jó, akkor ez is számíthat. A Stanford eleve egy nagyon jó nevű egyetem, és mellette szólt az is, hogy Kollár tanár úr, illetve Vigh Gergő, a volt témavezetőm is itt volt Korányi Ösztöndíjjal. Ők az a két ember, akikkel itthon a legtöbbet dolgoztam. Nekik és Dunai tanár úrnak nagyon hálás vagyok, mert az ő tanításuk és útmutatásuk révén jutottam el ide. Visszatérve a választásra, egy konferencián sikerült beszélnem a stanfordi professzor doktoranduszaival is, hogy megtudjam, milyen vele dolgozni. És jókat mondtak. Így esett a választásom a Stanfordra. Ez végül nagyon jó ötletnek bizonyult. Jack Baker-t, a professzort, akivel végül sokat dolgoztam, nagyon jó embernek ismertem meg, és szerintem nagyszerű dolgokat csinál.
TF: Már eleve úgy indultál neki az ösztöndíjnak, hogy ebből akár hosszabb kint tartózkodás is lehet?
ZSÁ: Nem úgy mentem ki, hogy ebből több is lehet. Igazából szerintem nem tesz jót, ha az ember úgy megy ki, hogy többre készül, több okból sem. Egyrészt megeshet, hogy utána esetleg csalódik, hogy nem lesz több. Másrészt, amikor ott vagy, akkor arra a kutatásra kell koncentrálni, amiben benne vagy. Hiszen ez így is egy nagyon jó lehetőség, és ha nem is lesz belőle több, akkor is azt gondolom, hogy nagyon boldog lehet az, aki elnyeri ezt az ösztöndíjat. Egyáltalán nem olyan könnyű meghosszabbítani ezeket a dolgokat, mint amennyire esetleg otthonról annak tűnhet. Mielőtt kijöttem nagyon sokan gondolták, hogy „Ádám biztosan sokáig marad.” De igazából ehhez nagyon sok szerencse kellett. Ha úgy jövök ki, hogy mindenképpen keresnem kell egy hosszabb kutatást, és csak erre koncentrálok, akkor ez szerintem elvette volna az időt a valódi munkától. Úgy érzem ha ezt csináltam volna, az Cholnoky Tamással szemben is tiszteletlenség lett volna. Tehát én itt őszintén kutatni szerettem volna, ezért nem arra készültem, hogy hogyan lehet ezt majd meghosszabbítani, hanem hogy ez egy év, és próbáljunk belőle kihozni minél többet. Aztán jókor voltam jó helyen, szerencsém volt, és kaptam egy lehetőséget, hogy pályázzak egy posztdoktori pozícióra.
TF: Pontosan mi ez a pozíció, mivel foglalkozol most?
ZSÁ: Ez egy kutatási pozíció egy SimCenter nevű elég nagy projektben. Úgy indult, hogy kijöttem a bizonytalanság-számszerűsítése vonalra, és kifejezetten azzal foglalkoztam, hogy a számítógépes modellezés során, amikor a modellnek a paramétereit kalibráljuk, hogyan tudjuk figyelembe venni azt, hogy a kalibrálás alapja gyakran csupán néhány adatpont. Így a kalibrált modellek nem a valóságot írják le, hanem továbbra is van bennük egy jelentős bizonytalanság. Ennek a bizonytalanságnak a leírásával foglalkoztam, például szerkezetek földrengés során várható viselkedésének számításához. Ezzel összefügg a projekt amiben most vagyok. Most több különböző természeti katasztrófa esetén az a célunk, hogy meghatározzuk egy régióban a károkat és a károkból eredő társadalmi következményeket is. Ehhez készítünk egy szimulációs környezetet amit végül arra tudunk majd használni, hogy döntéshozók különböző stratégiák közül választhassák ki azt, amellyel a földrengés, vagy más katasztrófa okozta károk enyhíthetőek.
Egyelőre ez egy öt éves projekt, most a földrengést, a hurrikánt és a cunamit fogjuk részletesen vizsgálni. A projektnek van egy elég komoly felső támogató bizottsága, akik idősebb professzorok, nagyjából huszan. Ők nem vesznek részt a konkrét munkában, de rendszeresen figyelik a projekt előrehaladását és tanácsokat adnak nekünk. Van öt vezető professzor, akik már aktívan részt vesznek a munkában, és alattuk dolgozik hat posztdoktor. Én a Stanfordról, négyen a Berkeley-ről és egyvalaki a keleti oldalról, Notre Dame-ből. Heti egy napot a Berkeley-n töltök, ami azért jó, mert az ottani rendszerbe, munkába és hangulatba is belekóstolhatok. A projekt 2021 őszéig tart.
TF: Nehéz volt megszokni a stanfordi munkát és hétköznapi életet?
ZSÁ: Erre nehéz röviden válaszolni anélkül, hogy félreérthető legyen egy-egy része, de igyekszem. Szóval egyáltalán nem nehéz megszokni szerintem, nagyon sok embertől hallom itt, hogy ez az egész terület, a Szilícium-völgy ez egy ilyen buborék. Rendkívül kozmopolita terület szerintem, és emiatt mindenki fel van készülve arra, hogy az emberek legnagyobb része itt bevándorló, és kifejezetten támogatják ezt a dolgot és pozitívan állnak az érkezőkhöz. Ennek köszönhetően nagyon egyszerű dolgunk van, nagyon kedves és barátságos fogadtatásban volt részünk és az egyetem maga nagyon sokat megtesz azért, hogy minél inkább megkönnyítse a beilleszkedést. Nyilván segít az, hogy egy ösztöndíjon voltam, tehát volt megfelelő mennyiségű anyagi támogatás. Ha az nincs, akkor persze nehéz, mert nagyon drága környék, de aki idejön, annak ezzel tisztában kell lennie. Dolgozni biciklivel járok, de kirándulni vagy akár csak bevásárolni itt gyakorlatilag csak autóval lehet, mert elég nagyon a távolságok, a buszközlekedés pedig egészen más színvonalon van, mint mondjuk Budapesten. Amit az előbb említettem, hogy itt elég nagy a sokszínűség, az a mi projektünkön is látszik, származás tekintetében vegyes a társaság, bár azt nem tudom pontosan, hogy ki az, aki már itt született, de többen más országból származunk, és ez nagyon jó, szeretem a diverzitást. Bár ebben a projektben ez nem látszik, de egyetemi szinten törekszenek a nemek egyensúlyára is. Vannak női vezetők is, például a Stanford Építőmérnöki Tanszékének (hiába nevezik tanszéknek, valójában majdnem olyan nagy, mint otthon az Építőmérnöki Kar) vezetője is nő.
TF: Most sincs egyértelmű terved a projekt vége utáni időszakra?
ZSÁ: Bár nagyon messze van, ez egy kicsit más, mint az ösztöndíj. Most azt gondolom, hogy megpróbálok itt az elején mindenképpen inkább arra koncentrálni, hogy a munkámat jól végezzem, és figyelni arra, hogy közben hogyan érzem magam. Aztán majd látszik, hogy mi lesz ebből. Szerintem egy ilyen 4 éves stanfordi tartózkodás után nem lesz probléma, hogy valahol kutassak, hogy valahol munkát szerezzek. Ezért nem akarok most teperni, hogy 3 év múlva minél jobb legyen, hanem inkább arra fókuszálok, hogy most itt úgy teljesítsek jól, hogy közben egy egészséges egyensúly legyen az életemben. Egyébként az is tetszik, hogy erről nagyon sokat beszélnek és foglalkoznak is vele, hogy amellett hogy dolgozol mennyi és milyen minőségű szabadidőt tudnak neked biztosítani. Én magam is próbálok figyelni, és fejlődni ezen a téren.